Sziasztok.
Meg is érkeztem a legújabb videoklip történettel.
Melanie Martineztől a Sippy Cup-ra esett a választásom.
Sok fantáziát látok benne és nem tagadom, rettentően imádom
Melaniet. Remélem tetszeni fog nektek. Ne felejtsetek el nyomot
hagyni magatok után! Kellemes olvasást. :)
- A. W.
Hajnali 1:49.
Az ágyamban fekszem, képtelennek tartva az alvást, mivel gondolataim nem hagynak nyugodni. Anya és apa rengeteget veszekednek mostanában. Minden este arra kellek, hogy apa nőket hoz haza. Anya persze teljesen szét van csúszva, állandóan iszik, sajnos nem csapvizet. Egyszer a konyhapadlón találtuk, ájulásig itta magát. Nagyon nehéz vele együtt élni, de még nehezebb, hogy apára sem számíthatok. A barátaim is cserben hagytak a legnehezebb időszakomban, próbálom túlélni a mindennapokat, de egyedül rettentően nehéz. Érezted már, hogy nincs kire támaszkodj? Hogy nincs aki melletted álljon? Hogy nincs akinek kiöntsd a szíved? Számtalanszor elképzeltem már egy tökéletes világot, azt, hogy minden rendbe jön.
Hirtelen furcsa hangok zökkentenek vissza a valóságba, apa suttogása járja át aprócska házunkat.
- Óvatosan, nem szabad hogy meghallják. Tudod mit beszéltünk, csak egy alkalom, aztán hazamész.
Ilyenkor már tudom miről van szó, egy újabb lány. Nem tudom mikor lesz már ennek az egésznek vége.
Egy ideig a kinti fényeket, autókat pásztázom, majd lassan felülök az ágyon, próbálom visszatartani könnyeimet. Pár perc múlva már átadom magam szörnyű emlékeimnek, ezáltal könnyeim záporoznak, akár az eső egy rideg, viharos napon. Óriási dühöt és egyben csalódottságot érzek most legbelül, mintha az egész életem egy szörnyű álom lenne, amiből soha nem tudok felkelni.
Egy ideig a kinti fényeket, autókat pásztázom, majd lassan felülök az ágyon, próbálom visszatartani könnyeimet. Pár perc múlva már átadom magam szörnyű emlékeimnek, ezáltal könnyeim záporoznak, akár az eső egy rideg, viharos napon. Óriási dühöt és egyben csalódottságot érzek most legbelül, mintha az egész életem egy szörnyű álom lenne, amiből soha nem tudok felkelni.
Persze anya is felfigyel a zajra, mire csak azt hallom, ahogy poharába tölti a whiskyt, majd egy nagy korty kíséretében felhúzza. Halálos csend telepszik házunkra, egy perc töredékében úgy éreztem újra normális család vagyunk, majd vissza kell zökkennem a fájdalmas valóba.
Letörlöm könnyeimet, erőt veszek magamon és kitápászkodom az ágyamból. Csendesen lépkedek ki a folyosóra, egyenesen a konyha felé veszem utamat. Végig anya és apa vitáját észlelem csak, mást nem is fogok fel az egész helyzetből. Hirtelen minden elcsendesedik, anyáékat már nem is hallani. Egy pillanatra meghökkenek, úgy érzem nem vagyok kész. Mi van, ha történt valami a konyhában? Ha a csend most már örökké tart? Vagy ha mindennek vége? Jó és rossz gondolatok egyaránt záporozzák elmémet.
Egy hatalmas sikoly lesz úrrá a házon, amit egy újabb követ. Rettenetesen félek, hogy mi történhet odakinn. Rettegek, de úgy érzem oda kell mennem, mert ha nem teszem talán bánni fogom. Egész életemben saját magam szörnyetege voltam, mindig is féltem átlépni a gátlásaimat, talán mert túl jól megtapasztaltam, hogy milyen is az ha átverve és kihasználva érzed magad. Végre úrrá kell lennem a félelmeimen, hosszú évek óta most érzem csak először, hogy túlléphetek mindenen.
Mikor befordulok a nemrég említett helyiségbe, borzasztóan megrémülök és kezdem elveszteni a hitem abban, hogy megváltozhatnak a dolgok és, hogy én is megerősödhetek. Két véres holttest hever a padlón, az egyik az apám. Teljesen átveszi fejemben uralmat a rengeteg vér látványa, s a tudat, hogy a saját apám is ott fekszik. Holtan. A testek még frissek, mégis egyértelműen érezhető a "halálszag" a levegőben. Körbenézek egy pillanatra, de anyát nem látom sehol, így egyedül ácsorgok, könnyeimmel küszködve. Lassan szívom be az áporodott levegőt, majd ugyanolyan sebességgel préselem ki magamból, majd lehunyom szemem, hogy összeszedjem gondolataim. Rengeteg dolog kavarog most bennem, van olyan is amit egyáltalán nem fogok fel. Nem kívánom senkinek ezt a borzalmas érzést, hogy bárki is így ki legyen szolgáltatva.
Hirtelen valaki hátulról betapasztja számat egy zsebkendővel, mire minden lelassul. Nehézkesen veszem a levegőt, egy ideig tiltakozom, majd érzem, hogy át kell adnom magam a sorsnak. Tüdőm rettentően összeszorul, már csak a végtelen fájdalmat érzem egész testemben. Minden nagyon elhomályosul, elkezdek kicsit szaporábban pislogni, hátha kitisztulhat a látásom, de minden próbálkozásom hiábavaló. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen hirtelen eljöhet a vég, a megváltás. Most kezdem csak elhinni, hogy jöhet valami jó is az életemben, vagy a halálomban? Most kezdem elhinni, hogy minden rendbe jöhet, még akkor is, ha csak ilyen szörnyű módon, de végre örökké nyugodt lehetek és nem kell többé aggódnom semmi miatt.
Végül teljesen átadom magam a megsemmisülésnek és a végleges csendnek. Látásom lassacskán teljesen elsötétül, s egy utolsó apró mosoly kíséretében lehunyom szemem, szembesülve a tudattal, hogy soha többé nem nyithatom már ki.
"A semmi mint fogalom a halálunk után nyer értelmet, mert nem lesz menny s pokol, csak a nagy semmi, amit mi már nem tudunk majd hova tenni, mert nem fogunk gondolkozni, érezni."
Letörlöm könnyeimet, erőt veszek magamon és kitápászkodom az ágyamból. Csendesen lépkedek ki a folyosóra, egyenesen a konyha felé veszem utamat. Végig anya és apa vitáját észlelem csak, mást nem is fogok fel az egész helyzetből. Hirtelen minden elcsendesedik, anyáékat már nem is hallani. Egy pillanatra meghökkenek, úgy érzem nem vagyok kész. Mi van, ha történt valami a konyhában? Ha a csend most már örökké tart? Vagy ha mindennek vége? Jó és rossz gondolatok egyaránt záporozzák elmémet.
Egy hatalmas sikoly lesz úrrá a házon, amit egy újabb követ. Rettenetesen félek, hogy mi történhet odakinn. Rettegek, de úgy érzem oda kell mennem, mert ha nem teszem talán bánni fogom. Egész életemben saját magam szörnyetege voltam, mindig is féltem átlépni a gátlásaimat, talán mert túl jól megtapasztaltam, hogy milyen is az ha átverve és kihasználva érzed magad. Végre úrrá kell lennem a félelmeimen, hosszú évek óta most érzem csak először, hogy túlléphetek mindenen.
Mikor befordulok a nemrég említett helyiségbe, borzasztóan megrémülök és kezdem elveszteni a hitem abban, hogy megváltozhatnak a dolgok és, hogy én is megerősödhetek. Két véres holttest hever a padlón, az egyik az apám. Teljesen átveszi fejemben uralmat a rengeteg vér látványa, s a tudat, hogy a saját apám is ott fekszik. Holtan. A testek még frissek, mégis egyértelműen érezhető a "halálszag" a levegőben. Körbenézek egy pillanatra, de anyát nem látom sehol, így egyedül ácsorgok, könnyeimmel küszködve. Lassan szívom be az áporodott levegőt, majd ugyanolyan sebességgel préselem ki magamból, majd lehunyom szemem, hogy összeszedjem gondolataim. Rengeteg dolog kavarog most bennem, van olyan is amit egyáltalán nem fogok fel. Nem kívánom senkinek ezt a borzalmas érzést, hogy bárki is így ki legyen szolgáltatva.
Hirtelen valaki hátulról betapasztja számat egy zsebkendővel, mire minden lelassul. Nehézkesen veszem a levegőt, egy ideig tiltakozom, majd érzem, hogy át kell adnom magam a sorsnak. Tüdőm rettentően összeszorul, már csak a végtelen fájdalmat érzem egész testemben. Minden nagyon elhomályosul, elkezdek kicsit szaporábban pislogni, hátha kitisztulhat a látásom, de minden próbálkozásom hiábavaló. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan és ilyen hirtelen eljöhet a vég, a megváltás. Most kezdem csak elhinni, hogy jöhet valami jó is az életemben, vagy a halálomban? Most kezdem elhinni, hogy minden rendbe jöhet, még akkor is, ha csak ilyen szörnyű módon, de végre örökké nyugodt lehetek és nem kell többé aggódnom semmi miatt.
Végül teljesen átadom magam a megsemmisülésnek és a végleges csendnek. Látásom lassacskán teljesen elsötétül, s egy utolsó apró mosoly kíséretében lehunyom szemem, szembesülve a tudattal, hogy soha többé nem nyithatom már ki.
"A semmi mint fogalom a halálunk után nyer értelmet, mert nem lesz menny s pokol, csak a nagy semmi, amit mi már nem tudunk majd hova tenni, mert nem fogunk gondolkozni, érezni."
